Dec 08

A kalocsai Schöffer Gyűjtemény új épületének megnyitása

Rögös út vezet az élet nagy pillanataihoz, abban pedig ki kételkedne, hogy a kalocsai Schöffer Gyűjtemény új épületének megnyitása megérdemli az Élet Nagy Pillanata minősítést? Valóban göröngyös volt az az út is, néhol egyenesen kátyúkkal tarkított, mely ehhez a várva-várt eseményhez vezetett. Hihetné a kedves olvasó, hogy az út Kalocsa városának az Európai Uniós pályázaton való eredményes részvételével kezdődött, amely lehetővé tette, a Kalocsa Szíve Városfejlesztési program keretében, a város több helyszínén nagyszabású turisztikai jelentőségű projektek kivitelezését, azonban a városatyáknak bizony jó pár gödröt át kellett ugrani addig is, míg idáig eljutottak. Meg aztán mire is mentek volna a mi szempontunkból a sikerrel, ha nem lett volna a városban már évtizedek óta egy Schöffer Gyűjtemény, melynek híre és fontos funkciói az eredeti épület kereteit régen túlnőtték, és melynek egyre sürgetőbb igénye lett egy a kor elvárásainak megfelelő, korszerű múzeumi épület. Az úton visszatekintve tovább kell tehát fürkésznünk a messzeséget, minél többet akarunk érteni, annál messzebbre kell az időben visszanyúlni.

Mint filmkockák, peregnek vissza a pillanatok. 1982-ben felvillan előttünk Schöffer Miklós, mellette Eléonore, amint feszülten figyelik a 26 méter magas Chronos8 kibernetikus fénytorony felállításának kényes manővereit a buszpályaudvarnál. 1980-ban Schöffer szülőházában pillantjuk meg a múzeum nyitását ünneplő meghatódott kis csoportot, 1979-ben felvillan egy kocka, melyen Schöffer az adományozó levelet írja alá, mellyel 40 művét Kalocsa város birtokába adja. 1976-ban látjuk, amint Schöffer Miklós negyven év után Párizsból először hazatérve már világszerte ismert művészként megilletődötten újra belép a szülői ház küszöbén. A szobába érve pillantását a sarok felé fordítja, ahol még ott áll az ágy, amelyben 1912-ben született. Ezen a helyen fog később spirituális jelentőségű műve, a nagy prizma állni.

Aki kíváncsi, miért élt és dolgozott a művész Párizsban, miért hagyta el szülővárosát, annak még tovább kell a múltba fürkésznie. A belső mozgatórugókat talán megfejteni sosem sikerül teljesen, de sokat sejthet, aki tanulmányozza az érseki székhely Kalocsa ezeréves és a Kalocsa környéki zsidóság körülbelül 1720-ig visszanyúló történetét. Az utóbbi témához Dr. Magóné Tóth Gyöngyi 2004-ben a Szegedi Bölcsészettudományi Egyetemen írott diplomamunkája kiváló anyag.

Mi azonban ne menjünk vissza Ádámig és Éváig, hiszen elég hosszú az útnak az a szakasza is, amelyen már én is résztvevője vagyok a menetelő csoportnak. Schöffer Miklós már nincsen közöttük, amikor én csatlakozom. A csapatot egy határozott női alak vezeti, a művész özvegye, Eléonore Schöffer. Életének nyolcassal kezdődő éveiben jár, de szeme elevenen csillog, kitartó, teherbíró, mintha húsz éves lenne. Néha viharban menetelünk, néha maga Eléonore a vihar, ha valaki rosszul lép. A következő pillanatban azonban huncut fény villan a szemében, mint egy csínytevő gyerekében… és valóban, csínytevésre nem kell biztatni… hárman feszülünk a pesti Ludwig Múzeum parkolója lezárt sorompójának, ahova véletlenül bezártak, hogy ki tudjunk jutni az autóval. Eléonore vitathatatlanul rendkívüli és fáradhatatlan személyiség, aki hűen őrzi a művész hagyatékát. Késő éjjel is dolgozik, leveleket válaszol meg, kiállításokat szervez.

Schöffer Miklóst nevének francia változatával, mint Nicolas Schöffert ismeri a nemzetközi közönség. Alkotói pályáját három nagy fő, és azon belül több kisebb korszakra osztják a művészettörténészek. Első, hagyományos valamint absztrakt grafikai munkákból, és festményekből álló korszakának szokatlan hirtelenséggel és határozottsággal fordított hátat 1948-49 körül, miután elolvasta Norbert Wiener akkoriban megjelent Cybernetics or Control and Communication in the Animal and the Machine című könyvét. Az első korszak útkeresése ezzel lezárult, mert a kibernetikában megtalálta azt az utolsó még hiányzó mozaik darabot, mely saját végső művészi koncepciójához még hiányzott.

Második alkotói korszaka hihetetlenül gazdag és változatos. A művészeti ágak széles skáláján alkotott, sok területen korszakalkotóan újat hozva. Amikor tevékenységét egy mondattal kell összefoglalni, akkor azt szokták mondani, hogy Schöffer a kibernetikus művészet atyja. Kibernetikus tornyai a világ több városában épültek fel. Kevesebben tudják, hogy Bridgite Bardot törzshelye, a Saint-Tropez-i Whom-Whom, az első mai értelemben vett disco club, melyet Schöffer rendezett be. Úttörő szerepet játszott a video clippek, a fényfalak történetében, de jelentősek színházi valamint zenei kísérletei és várostervei is.

Az én születésem évében ez a legjelentősebb, gazdag alkotói korszak már lezárult. Egy 1986-ban bekövetkezett agyvérzés következtében a művész akkor már egy éve tolókocsihoz kötve élt. Élete utolsó hét évében jobb oldala bénult volt. Nagyon nagy lelkierővel élete végéig alkotott, de korlátozott mozgásképességéhez kellett igazítania művészi terveit. Bal kezével rajzolt, és computer segítségével hozott létre grafikákat.

Először Bécsben a Technische Universität építész szakán folytatott egyetemi tanulmányaim során egy építészet elméleti szemináriumi munkám kapcsán találkoztam Schöffer Miklós nevével. A kibernetika úttörő korszakával foglalkoztunk, és az volt a kérdésfelvetés, hogy az ekkor felmerült ötletek milyen mai eredményekhez vezettek. Akkoriban édesapám Stuttgartban dolgozott, és magányosan töltötte ott az estéit. Szakmai ártalom, hogy informatikusként kikapcsolódást az akkoriban még újnak számító SecondLife virtuális világában keresett. Itt legalább virtuálisan együtt lehetett a család, mivel én is rendszeresen bejelentkeztem, de anyukámnak is volt avatárja, amivel kicsit ritkábban, de ö is jelen volt. Alakítottunk egy művész csoportot, és színházat csináltunk. Először ismert műveket vittünk a virtuális világban újra színre, de később mi magunk írtuk a darabokat és a zenét is. Ez az egész kapcsolódott a szemináriumi témához, hiszen Schöffer is álmodott egy ilyen világméretű kommunikációról, mely az egymástól távol felépült kibernetikus tornyai közt folyt volna. Az ő elképzelése bizonyos értelemben a mai Internet előképe. A szemináriumi munka végül egy SecondLife Show-t is magába foglalt Emotikon címmel. Rendszeresen folytak az előadások. Egyik este Eléonore Schöffer avatárja jelent meg a nézőtéren. Az előadás után megszólított bennünket, így kezdődött a barátságunk. Azóta hosszú évek teltek el, és sok projektben vettünk részt Eléonore vezetésével. Elkészült Nicolas Schöffer párizsi Défence negyed számára tervezett tornyának SecondLife verziója, részt vettünk a párizsi Collegium Hungaricum-ban rendezett Schöffer kiállításon, forgattunk Schöfferről filmet a Milanói Világkiállítás alkalmából. A Hungarikonok Gyűjtemény számára Schöffer homokórájának felhasználásával készült egy kibernetikus plasztikám.

Eléonore Schöffert számtalanszor kísértük el Kalocsára, így lassan belefolytunk a múzeum munkájába is, és az új épület építkezésének történetét közelről követhettük. Ez sokszor kényes helyzeteket teremtett, hiszen egy ilyen megaprojektben számtalan a bizonytalansági tényező. A legnagyobb és legnehezebben eldönthető kérdés az volt, hogy mikor kell Eléonore-t az egész pályázatról és a tervekről értesíteni. A szülői házhoz ugyanazon a telken valamikor épült egy másik épület, amelynek felső szintje Schöffer és Eléonore lakása volt. Ezt a lakást a város Eléonore számára érintetlenül fenntartotta, itt tölthette azokat a napokat, amikor Magyarországon tartózkodott. Érthetően, senki nem akart Eléonore-nak felesleges izgalmat okozni, amíg nem volt biztos a pályázat sorsa, illetve nem lehetett látni a végleges építési terveket, hiszen végső soron azt kellett közölni, hogy a lakást, amelyben annyi időt töltött Schöffer-rel, és melyhez annyi emlék fűzi, le fogják bontani. Ez óhatatlanul mély emocionális reakciókat vált ki, és senki nem akarta vállalni a kockázatot, hogy esetleg alaptalanul kiteszi ekkora traumának azt az idős hölgyet, akinek az egészségi állapota úgyis éppen kritikussá vált. Azután egyszer csak eljött a pillanat, amikor hirtelen mindenki kezdte úgy érezni, hogy már kínosan sokáig lett halogatva az özvegy értesítése, és ráadásul a hír is sokkolóbb, amit közölni kell. Az eredeti tervek szerint a szülői ház megmaradt volna, csak egy szintet rá építettek volna. Kiderült azonban, hogy a régi épület statikai állapota nem bír el egy ráépítést, ezért azt is le kell bontani, és újra építeni. Ez igazán olyan, mint egy hideg zuhany, de valakinek venni kellett a bátorságot, és meg kellett tenni, hogy tájékoztatja Eléonore-t, aki az ö szemszögéből nézve jogosan méltatlankodott a kései értesítés miatt, hiszen saját maga kímélete neki soha nem volt szempont. Végül lényegesen könnyebben és gyorsabban elfogadta a helyzetet, mint ahogyan azt várni lehetett. Az igazi kritikai pont részéről egész más volt, mint amire a tervezők számítottak. Legnehezebben azt fogadta el Eléonore, hogy a nagy prizma az emeletre fog kerülni, és nem marad azon a helyen, ahol az ágy állt, melyben Schöffer született. Ennek a helynek olyan spirituális töltete és szimbolikus jelentősége volt, hogy valószínű a mai napig az a legfájóbb pont, hogy a prizma helye változott.

Ahogy ekkora léptékű épületeknél természetes, az utolsó simításokkor merültek fel váratlan megoldandó feladatok, ugyanakkor az idő sürgetett, hogy a múzeum el tudja kezdeni a működését, részben akár próbaüzem formájában. A megnyitó ünnepséget szeptember 6-ára, Schöffer Miklós születésnapjára időzítette a múzeum vezetése, bár az épület július elsején megnyitotta kapuit a közönség számára. Ez vezetett némi félreértéhez, mert Eléonore azt hitte, hogy nélküle lezajlott egy megnyitó ünnepség, és a vélt mellőzöttség rosszul érintette. Miután megkapta a hivatalos megnyitóra az értesítést, és tisztázódott a félreértés, azonnal intézkedni kezdett. Egész teamjének lefoglalta az egyik kalocsai szálloda összes szobáját, megvette a repülőjegyeket.  Így a jeles nap előestjén kilenc illusztris vendég érkezett Kalocsára, ahol kisvártatva kiderült, hogy a szálloda nem az a szálloda, amit Eléonore ismer, és amire gondolt, de ezen már segíteni nem lehetett. Szerencsére Eléonore-nak nem jutott már szoba, és neki a város foglalt a legújabb szállodában a főutcán. Ez szintén nem az a szálloda, amit ö ismert, de bárkinek jó szívvel ajánlható kiváló hely. Azért a megszokott szálloda se maradt ki a programból, mivel a szálláson vacsorára kínált pizzát senki nem érezte elég ünnepélyesnek. Kicsit későre járt, mire a vacsora gondolata egyáltalán felmerült, így némi kétségbeesett telefonálgatás megelőzte a díszvacsorát. Az ominózus szálloda éttermének személyzete zárás után pár perccel újra megnyitotta a konyhát, és türelmesen viselte sorsát éjfél utánig. Eléonore-ral együtt baktattunk vissza az új szállodába, ahol rajta kívül anyukámmal mi is megszálltunk. Fáradtan zuhantunk az ágyba éjjel egy óra után valamikor.

Az új Pilvax szálloda reggeliző termében pazarul terített svédasztal várta a vendégeket.  Eléonore frissen, vagány narancssárgába öltözve épp csak bepillantott jelezve, hogy inkább a másik szállodában reggelizik a teamjével. Később mi is csatlakoztunk a teamhez. Kicsit kopottas félhomályban, egy egészen más atmoszférában éppen az utolsó falatokkal küzdve hallgatták Eléonore utasításait. A múzeumban közben a kalocsai team minden tagjának a szíve a torkában dobogott. Mindjárt jön Eléonore a francia vendégekkel. Most fogja először látni belülről az épületet. Vajon mit fog szólni, hogyan fog tetszeni neki? Nem lesz elégedetlen, nem lesz vihar belőle? A prizma az emeleten van, hűlt helye van még az ágy helyének is, ahol Schöffer született. A lakásának nyoma sincsen. Biztosan talál majd hibákat, hiszen mi is tudjuk, hogy vannak. Ki is van már adva a javításra az utasítás, de magyarázkodni kell majd? Peregnek a percek, de óráknak tűnnek, és egyszer csak nyílik az ajtó, belép Eléonore… Áll, csak áll… Nem szól semmit… Potyogni kezdenek a könnyei, de nem a bánat könnyei, hanem az örömé, a meghatottságé, a meglepetésé. Áll, és minden érzékével a hatalmas impozáns teret tapogatja le, szívja magába. Hosszú ideje készült erre a pillanatra, látott előtte látványterveket, de a valóság egész más… lenyűgöző. Pár perc, és újra a régi Eléonore, a tettre kész, aktív Eléonore kerekedik felül. Rövid utasítások hangzanak a munkatársaknak. Ellenőrizni kell ezt, meg azt, nézzék, meg hol lehet javítani vagy tanácsot adni… Ne bámészkodjanak! Munkára! Kevés az idő, mert meg van szervezve a díszebéd a Meszesben a Duna partján, a vendéglátó igyekezetét meg becsülni kell. Egy hét is kevés lenne, Eléonore annyi mindent szeretne elintézni. Ott az archívum problémája, meg a tornyon is javítani kellene. Beszélni kéne a rekonstrukció felelőseivel. Ilyenkor nagy adomány az Indiában eltöltött sok esztendő tapasztalata. Az indiai filozófia segít a frusztrációt feledni, hogy mindenre kevés az idő.

Késéssel indulunk ebédelni, olyan nehéz a társaságot a kisbuszba beterelni, mint bolhákat zsákba tenni. A Meszesben már mindenki kiereszt, ellazul. Két pofára nyelik a halászlét, a második fogás is kiadós és finom. A desszert már a fülén jön ki mindenkinek. Ki akar ezután még dolgozni, vagy beszédeket végig állni, de ez van elrendelve. Fél hatkor a toronynál kell lenni. Lesz kalocsai népi tánc, meg beszéd kettő is. Úgy elszaladt az idő, hogy szoros lesz a szállodába visszamenni, átöltözni ünnepi díszbe.

Lassan letelik az akadémiai negyed óra. A táncosok némi vita után már csendben állnak oldalt a torony alatt. Beletörődtek, hogy nem táncolhatják körbe a tornyot, mert a kamerának a Chronos8 vastag acélprofiljai betakarnak. Most lázasan dolgozik az agyuk, vajon hogyan fognak táncolni, elférni fele akkora területen, mint tervezték, így nem is érzékelik a zavart, az aggódó pillantásokat maguk körül. Körben áll a közönség, feszülten várja az esemény kezdetét. A két szónok, Dr. Bálint József polgármester úr és Romsics Imre a felettes intézmény, a Viski Károly múzeum igazgatója már a mikrofon mögött állnak, de a fő hely üres.  Hol van Eléonore, a művész özvegye?  Sosem szokott késni… Nélküle nem lehet elkezdeni a rendezvényt… Anyukám arca kezd elfehéredni, ahogy átvillan az agyán a zavar valószínű oka. Persze, hiszen mi egy szállodában szomszédos szobában vagyunk Eléonorral, így egyértelműnek tűnhetett, hogy velünk jön, mi hozzuk autóval, csakhogy mi a Meszesből Homokmégyre mentünk Romsics Imre édesanyjához kalocsai hímzéses blúzt rendelni. Angolosan távoztunk a Meszesből, nem csoda, hogy senki nem vette észre. Nagy Ágota ott áll mellettünk, anyukám a fülébe súgja: „Te Ágota, hozza valaki kocsival Eléonore-t?” „Hát persze, minden meg van szervezve”, hangzik a magabiztos válasz. Eltelik egy perc, talán kettő, míg Ágota is átlátja a helyzetet, és arckifejezése magabiztosból kétségbeesettbe vált. Nincsen messze a szálloda gyalog is csak pár perc. Reggel meg is tette Eléonore egyedül ezt az utat, de most nyilván a szállodában vár. Szaladjon gyorsan valaki autóval érte!

Végre ott áll Eléonore is a mikrofon mögött nyugodtan, a késedelmeket nem is érzékelve. Két embernek még ott lenne a helye a pódiumon, olyan sokat tettek a Schöffer Gyűjteményért, de ők nem is fognak jönni. Dargay Lajos, Schöffer egykori tanítványa, majd munkatársa, a kalocsai Schöffer Múzeum első igazgatója távol marad. Neki Schöffer az élet mélyen szerves része volt. Az együtt átdolgozott évek elmúlása felkavarja, bár távolról követi az eseményeket, szívesebben marad egyedül otthon a gondolataival. Utóda az igazgatói poszton, Tamás Eszti az épület műszaki átadása után lemondott. Felőrölte az idegeit az építkezéssel járó felelősség. Alig egy hónapja dolgozik az új munkahelyén, nem tud munkaidő vége előtt eljönni.

A táncosok már ropják a táncot, színesen kavarognak a hímzett nagy szoknyák. A múlt és jövő jelképei, a kalocsai hímzés és a kibernetikus torony, valamiféle folytonosságot teremtenek az idő sodrában. Elhangzik a két beszéd, majd lassan indul a társaság az új múzeumi épület konferenciatermébe a Schöffer szimpózium előadásait hallgatni. Négy húsz perces előadás és a Milanói Világkiállításra készült 25 perces Schöffer film vetítése a program. Fél kilenc fele végeznénk is, de a vendégek nagy része francia, így tolmácsolni kell.

A terv szerint a két előadásblokk között megy majd a film. Az első blokkban Eléonore köszöntője után anyukám beszél a filmünk kapcsán. Az ő eladása vezeti be a filmet, egyedül ez indokolja, hogy beszámolójával megelőzi a művészettörténész szakma nagy alakját, Rockenbauer Zoltánt, a Műcsarnok kurátorát, aki a második blokkba került Mácsainé Iván Évával, a múzeum új igazgatójával. Mivel késve kezdünk, ez kényelmetlenül érinti Rockenbauer Zoltánt, aki saját autójával futott le Kalocsára, és rohanna vissza Pestre egyéb elfoglaltságai miatt. Egyre reménytelenebbnek tűnik, hogy időben vissza tud érni. Eléonore anyukám előtt programon kívül kiszólítja Arnauld Pierre-t, teamje művészettörténészét. Az eredeti menetrend szétesik, elindul a váratlan beugrások sorozata. Végre anyukám áll a pódiumon. Úristen, mit csinál!!!… húsz perce dől belőle a szó, Rockenbauer tűkön ül. Nekem többet nem lesz esélyem a Műcsarnokban, annyi biztos.

A szünetben gyors programváltoztatást kell csinálni. Hagyjuk végre Rockenbauert elmondani a beszédét, hogy indulhasson vissza Pestre! A film mehet a műsor végére az igazi nagy marathóni programokat is kibíró közönség örömére, hátha vannak ilyenek is a nézőtéren… Döbbenetes, de valóban vannak, két további váratlan beugró szónok után még rengetegen ülnek a nézőtéren, amikor a film vetítése kevéssel tizenegy óra előtt elindul. Utána még egy gyors tárlatvezetés, mielőtt tizenkettőt üt az óra, és végleg búcsúzhatunk a szeptember 6-ától.

Kalocsától másnap délután vesznek búcsút a párizsi vendégek. Eléonore délelőttre kemény munkát tervez, de ez a terv füstbe megy. Romsics Imre ajándék ígéretével csalogatja a vendégeket a Viski Múzeumba, az irodájába. Kíváncsian érkezik a mintegy tízfős csapat. Az iroda nem ekkora kompániára lett tervezve, de azért mindenki talál magának valami helyet. Hoznak be a titkárságról még székeket, mi ketten anyukámmal a kakasülőn foglalunk helyet… ez a galérián található könyvespolchoz vezető lépcső. Előkerül a szekrényből a pálinka, igazi jó fajta… Romsics Imre saját felügyelete alatt készült. A francia vendégek feje kezd pirosodni már az első kupicától, de szívesen nyújtják a poharat, hogy újra legyen töltve. Közben előkerül a megígért ajándék is, hanganyag DVD-n. Romsics Imre énekel rajta nótákat. Na, ezt hiba volt elárulni, hogy énekelni is szokott, többé nem hagyja a társaság. Nógatni kezdik, hogy énekeljen. Romsics Imre vonakodik… még azt hiszik a kolléganők a titkárságon, hogy berúgott, de a vendég kérésének sokáig nem tud ellenállni. Bársonyosan búg a hangja, ahogy azt a nótát énekli, amit csak ők ketten ismernek édesanyjával. Elhallgatná a társaság napestig, de délután indul a repülő Ferihegyről vissza Párizsba, készülődni kell az útra. Az élmények kavarognak a fejekben, a szívekig hatolnak. Szerencsére itt a Schöffer múzeum, így könnyű lesz indokot találni, hogy időről-időre visszatérjenek Kalocsára.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.